Bántják-e a magyart?

   „Baljós bölcsek jósolták pusztulásodat, Napnyugati Birodalom, Európa,” írta 1939 kora őszén Márai Sándor az újabb világháború kitörésekor. Kisebb szellemek jósolják ezt újból napjainkban, remélem a valóság ismét rácáfol nem is jóindulat szülte ijesztgetésükre. A Nyugat valóban fenyegető, de nem elkerülhetetlen hanyatlásának meggátolása minden európainak elemi érdeke. Közép-Európa segíthet szembe szállni az évezredes erkölcsi normák fölrúgásával, a jobb- és baloldali radikalizmussal, de csak Nyugat- és Észak-Európával összhangban. Az Európai Unió nem rosszakarónk, ha bírál, nem ártani, hanem használni akar. Jogos a kérdés: érdemes-e figyelni a mai magyar kormány politikáját bíráló külföldi hangokra, pláne megszívlelni azokat, vagy ne törődjünk velük, amíg a karaván jó úton halad, addig a kutya hadd ugasson.

   Széchenyi István írta az Önismeret c. munkájában 1857-ben: „A sok tényező közül, melyek segítenek abban, hogy fajunk megmentessék a teljes megsemmisüléstől, kétségtelenül leg fontosabb az a vélemény, melyet rólunk külföldön táplálnak”. Ezt az idézetet választottam történészi munkásságom fő műve, „Az elveszett presztízs” című, idén a Fekete Sas kiadónál 3., jelentősen bővített kiadásban megjelent könyvem mottójának.Nem gondolom, hogy elegendő a tekintélyekre hivatkozni egy tétel igazolására, de úgy látom, hogy a Trianoni Békeszerződés igazságtalanságai nem csupán az elvesztett háborúból fakadtak, könyvem pedig alátámasztja, hogy határaink rendkívül részrehajló meghúzásában komoly szerepe volt a magyarság 1848/49-re visszamenő és nagyjából 1905-ig fönnálló nyugat- és észak-európai tekintélye, jó híre oktalan és elkerülhető elveszítésének.

   Ha olvassuk, hogy a Közép-Európában Scotus Viator írói néven ismertté vált R.W. Seton-Watson brit publicista, később tekintélyes történész, vagy H. Wickham Steed, a londoni Times 1902 és 1913 közötti bécsi tudósítója, 1918-22-ben ama világlap főszerkesztője, 1905 és 1919 között miket írt a magyar belpolitikáról, akkor első reakciónk a harag és a fölháborodás lesz a a hangnem, az erős bírálatok túlzásai, pontatlanságai miatt. De aki jól ismeri az 1918 előtti 15 év magyar történelmét, az kénytelen elismerni azt, amit a konzervatív Szekfű Gyula írt le az 1940. március 10-i Magyar Nemzetben: Seton-Watson volt „az első igazi falukutató Magyarországon a nemzetiségi vidékeken”, és amire a magyar-brit és magyar-amerikai kapcsolatok kiváló kutatója, Gál István ugyanennek a lapnak az 1939. november 26-i számában figyelmeztetett: ”a magyar önvizsgálat nagy szikusai szinte szóról szóra azonos hangnemben nyilatkoztak a magyar sorskérdésekről, mint az angol publicisztika radikális elméi. A különös csak az, hogy a magyar visszhang elsősorban az uralkodó rétegeknek kedvező, bírálatmentes angol magyarszakértők iránt viseltetett megértéssel. A belső magyar fejlődés szempontjából pedig csak haszonnal járt volna a szlávbarát, magyarbíráló, szociális, baloldali angol történészek, jogászok és publicisták műveit behatóbban megvizsgálni és a tanulságokat levonni.”

 Természetesen érthető és indokolt a sértések visszautasítása: „Ne bántsd a magyart!” Zrínyi Miklós 1660-ban a török szultánnak és a Habsburg uralkodónak üzente ezt, Kodály Zoltán Zrínyit idéző zenéje pedig 1954-ben – mindenki érezte – a szovjet imperializmusnak és magyar szekértolóinak szólt. Én nem hiszem, hogy az Európai Unió, annak parlamentje és tisztségviselői bántani akarnák azt a magyarságot, amelyet 1956-ban az egész művelt világ csodált és 1989/90-ben ünnepelt.

   A politikai természetű bírálatokban szinte mindig van túlzás, félremagyarázás, és ez a magyar politikáról az elmúlt tíz évben elhangzottakra is érvényes. Mi ezzel kapcsolatban a teendő, mi a helyes
válasz a külföldi bírálatra? A megsértődés sosem jó politika, a harag pedig mindig rossz tanácsadó. Történeti és politikai tapasztalatokra épülő meggyőződésem szerint érdemes megfogadni Illyés Gyula 1943-ban a nemzeti önismeretről folytatott vitában elhangzott tanácsát: az erős nemzet képes „szembenézni a kedvezőtlen véleménnyel, vagyis nyugodt férfiassággal megvizsgálni: nem az igazat mondják-e? Nem kitűnő leckealkalmak-e elsősorban hibáink levetésére? Csak ezután – az esetleges hibák elismerése és leküzdése után – foghatunk abba, amit ma legtöbben az első tennivalónak mondanának: az ellenséges propagandát ellenpropagandával legyőzni.”

   Nem puhaság, nem meghátrálás, nem defetizmus az itt ajánlott magatartás. Szerintem az a legfontosabb, hogy legyen jó minden törvényünk, szülessék vitában, meghallgatva mind a belülről, mind a kívülről jövő – jó szándékú – kritikát. Legyen jó a politika, ne egy személyt vagy egy pártot szolgáljon, még csak ne is a választót, hanem a népet, valóban „az embereket”. Mérjen egyenlő mércével, építkezzen hosszú távra. Legyen jó fizikai és mentális állapotban az ország, minél többkérdésben legyen egyetértés, ahogy 1848-at idézve a jelenlegi Alaptörvény is kívánja. Külpolitikánkszerezzen minél több barátot. Örüljünk, hogy vannak szövetségeseink. Hamis és értelmetlen a póz,hogy „egyedül vagyunk.”

   Gyakran hallom: „Hol van az a nagybetűs Nyugat, ahová fel akarunk zárkózni?” A mai Nyugat aggasztó, abnormális jelenségeit, az iszlám fundamentalizmustól megfertőzöttek merényleteit, az ellenőrizetlen bevándorlást, a „politikai korrektségnek” nevezett diktatórikus szellemi divatokat minden józan ember csak elítélheti. A szexuális orientáció különféle változataival még meg lehet barátkozni, de a nemek mesterséges megváltoztatását a legtöbb emberrel együtt rendkívül káros divatnak tartom. (A hermafroditaság más, egy öröklött genetikai rendellenesség.) A Nyugat valóban fenyegető, de nem elkerülhetetlen hanyatlásának meggátolása szerintem minden európainak elemi érdeke, sőt az egész világ számára kívánatos. Közép-Európa segíthet szembe szállni az évezredes erkölcsi normák fölrúgásával, a jobb- és baloldali radikalizmussal. Nem szembe menve Nyugat- és Észak-Európával, hanem a józan észre építve, meggyőzve szövetségeseinket. Az Európai Néppárt és a hagyományos értelemben konzervatív, liberális és szociális gondolkodásúak összefogva megvalósíthatják az európai nemzetek egységes értékein és közös érdekein alapuló demokratikus és jólétben élő Uniót. Aki pedig a NATO-n és az Európai Unión kívül keresi hazánk jobb jövőjét, az nem ismeri sem a történelmet, sem a mai erőviszonyokat, és nem látja a kultúránkat és értékrendünket fenyegető veszélyeket.

   A külföldi kritika csak a kommunista rendszerben minősült a belügyekbe történő beavatkozásnak. Az Európai Unióba belépéssel elfogadtuk annak alapelveit, a Lisszaboni Szerződés bennünket is kötelez. Ha a bírálat az alapelvek be nem tartására hivatkozik, arról higgadt hangon lehet és kell vitatkozni. Az egészséges, nem traumatizált társadalmak, mint a legtöbb nyugati, a korrekt hangú bírálatot sosem fogadják haraggal, és a hamisnak ítélt véleményekre sem reagálnak túlzott indulattal, pánikszerűen, inkább eredetét, valóságtartalmát kutatják. A fölháborodás, a harag, a teljes visszautasítás, az ellenvádaskodás a nemzeti tudat zavarának, gyakran a nem tiszta lelkiismeretnek a jele. A veszélyeztetettség érzetét hangos magabiztossággal és mások lenézésével kompenzáló nemzettudat a belső bírálatot hazaárulásnak, a külföldit pedig ellenséges cselekménynek fogja föl, kimerítve ezzel a politikai hisztéria Bibó István által érzékletesen leírt fogalmát. A jogos bírálat nem káros, nem sérti a szuverenitást, elfogadása nem jelent „megfelelési kényszert”. A nemzeti érdekért az EU minden tagállama kiáll, a jó politika pedig megtalálja az összhangot a szűkebb nemzeti és a tágabb összeurópai érdek mellett.

 Könnyen belátható, hogy egy jó hírű országba több turista és több befektetés érkezik. Van azonban
egy ritkán említett ok, amiért ugyancsak fontos a külföld rokonszenve: az akaratuk ellenére kisebbségi helyzetben élő magyarok ügye. Védelmük, támogatásuk közügy, de a külföld részéről ebben ritkán találkozunk elegendő megértéssel. Ez két világháború öröksége, és csalódás, hogy a rendszerváltozás nem hozott olyan radikális javulást számukra, mint aminek egy demokráciában természetesnek kellene lennie. A jelenlegi határainkon kívül rekesztett nemzettársainkat elsősorban erős, virágzó, nemzetközi tekintélyt élvező Magyarország tudja segíteni, de egyedül még az sem megy sokra. Mennyivel könnyebben támogat a külföldi közvélemény egy olyan országot, amelynek jó a híre, amely jó szövetséges, amellyel szemben semmiféle kétely nem merül föl! Külföldi nyomás nélkül nehezen képzelhető el, hogy szomszédjaink megenyhülnek és nemzetállami fikciójukat föladva teljesítik magyar lakosságuk jogos igényét az önkormányzatiságra, és a magyarok által (is) lakott területeken bevezetik a kétnyelvűséget. De baráti országok támogatását maga mögött tudva, és rámutatva, hogy a kisebbségekkel szembeni türelmetlenség világszerte még mennyi feszültséghez és konfliktushoz vezethet, Magyarország elérheti a külhoni magyarok jogos igényeinek a nemzetközi fölkarolását. A milliók által aláírt két európai kezdeményezés ezt jól előkészítheti. Ebben a kampányban is jellemezze hangnemünket az általam mindig vallott régi tanács: „suaviter in modo, fortiter in re” – legyen visszafogott a nyelvezet, de határozott a fellépés!

Jeszenszky Géza