NYOMKERESÉS AZ ANGOL-MAGYAR MÚLTBAN

Az egyébként költőként ismert és elismert Gömöri György legújabb kötetében „kapcsolattörténészként“ mutatkozik be. Találó kifejezés, ha első olvasatra nem is világosodik meg, miféle foglalkozást takar a személyes önmeghatározás. Szerencsére ezen nem kell töprengeni, hiszen egészen frissen megjelent gyűjteményes kötete címével máris eligazít: Magyar vándorok Angliában, éspedig 1572 – 1750 tájékán. Bár egyetemi tanárként eleve könnyű dolga lett volna, mégis – beismerőleg – bevallja, hogy nem saját elhatározásából, hanem magyarországi biztatásra fogott bele az angliai magyar nyomok felkutatásába. Az ösztönzés mindenféleképpen nagyon érzékeny pontján érintette meg, hiszen annál nagyobb szenvedéllyel és lelkiismeretességgel vetette magát az egyébként is kalandosnak ígérkező vállalkozásba, aminek gazdag termését az Angol-magyar kapcsolatok XVI–XVII. században c. munkájával, 1989 óta több tálalásban, (többek között Angol és skót utazók a régi Magyarországon (szerk. 1994), ill. Magyarországi diákok angol és skót egyemeken 1526–1789) (2005) egyre több részeredményben tárja a szakemberek, de egyaránt az érdeklődő olvasók elé.

Legújabb, 2023 elején megjelent gyűjteményes kötete az irodalmár nyelvezetére jellemzően élvezetes olvasmányként teszi hozzáférhetővé szerteágazó kutatásainak titkait, amik különböző könyvtárakba vezetnek. Gömöri ugyanis nem csupán a régi könyvek tartalmára vonatkozólag kelti fel a kiváncsiságot, hanem a híres habent sua fata libelli mondástól indíttatva megírja azok keletkezéstörténetét, hogy ne is említsük szerzőiket, akik peregrinusként vetődtek a szigetországba. Mintegy előtanulmányként a tengeri út élményével kezdi, ugyebár hogyan is jutott volna másként, ha nem hajóval a vándor magyar a szigetországba. Ezzel sem érve be, szemügyre veszi az egyes könyvek utólag kézzel írott bejegyzéseit, amire legjobb példaként említhető az Angliában szolgálatra szegődött Mező János, Debrecenből származott nemes ember, aki a Károli-féle 1747-es utrechti kiadású Biblia talajdonosaként személyes vonatkozású bejegyzéseire is felhasználta a szent könyvet. Gömöri ennek annyira utánajárt, hogy megadja a Cambridge-i egyetemi könyvtárba került példány jelzését is: 237.D.47.RR4.

Legfontosabb és egyben legmegbíhatóbb forrásainak a vándorok emlékkönyvei (albumok) és a már nyomtatásban megjelent levelezéseik bizonyultak. Ezek eligazítanak a bemutatott személyek életének egyes szakaszain, jelesen Angliában tartózkodásuk idejéből.

Az angol-magyar kapcsolatok sorozatából nem hagyhatta ki Isaac Newton személyét sem, kibogozva, kik keresték a személyes kapcsolatokat a híres tudóssal, akik viszont visszakerülve hazájukba, ott kezdték terjeszteni hírnevét. Ettől a korántsem jelentéktelen „epizódtól“ eltérően kissé túlzónak hat olyan részletkérdések boncolgatása, mint az Angliából Hollandiába hajózó Otrokocsi Fóris Ferenc Origines Hungaricae: seu Liber quo vera nationis origo… (1693) művének rendkívül hosszú című felsorolásában a jász nép nevének elírása, amin legfeljebb a magyarul tudók derülhetnek a j helyett az f miatt. Mindamellett nem szabad figyelmen kívül hagyni Gömöri könnyed, játékosságra hajló stílusát, ami felszabadítóan hat a könyvtárakban porosodó könyvek megszólaltatásakor. Ez a kitétel annál inkább is helyénvaló, hiszen meg kell fontolni, mennyi befektést igényelt a sokoldalú kutatómunka, aminek publikálása bár szerény 182 oldalra terjedt, igaz, a „kapcsolattörténész“ jóvoltából művelődéstörténeti szempontból kalandos és érdekfeszítő felfedezést jelent.

Gömöri György: Magyar vándorok Angliában (1572 – 1750), Savaria University Press, Szombathely 2023, 182 oldal.

-deák-