Tapsolnánk a Nobel-díjas írónak, de...
Tapsolnánk a Nobel-díjas írónak, de
megáll a kezünk a levegőben
A Nobel-díjakat odaítélő svéd Királyi Akadémia pontosan tudja, kik a díjra leginkább érdemes magyar írók. Jobban tudja, mint mi magunk. Tudvalévő, hogy a 2002-ben díjazott Kertész Imre előtt ilyen magyar íróra még véletlenül sem bukkantak, pedig a két világháború között is volt nekünk jó néhány jeles tollforgatónk. Elég, ha Herczeg Ferencre, Móricz Zsigmondra, Tamási Áronra, Tormay Cécile-re, Móra Ferencre, Wass Albertre, Kosztolányi Dezsőre, Nyírő Józsefre, Karinthy Frigyesre, Márai Sándorra, Szabó Dezsőre, Kodolányi Jánosra és a többi, hosszan sorolható kiválóságra gondolunk. Közülük senki nem emelkedett akkora magasságokba, mint Krasznahorkai László író, aki a napokban lett az irodalmi Nobel-díj kitüntetettje.
Örülünk az újabb magyar Nobel-díjnak, csak nem egészen értjük, hogy egy Krasznahorkai formátumú írónak miként jönnek a szájára a jelenlegi magyar kormányfőt, illetve a magyarokat sértő kifejezések. Az új magyar Nobel-díjas ugyanis idén, az év elején, amikor egyik regényéért Stockholmban átvette a Kulturhuset Nemzetközi Irodalmi Díjat, egy interjúban szükségét érezte, hogy lerántsa a leplet Orbán Viktorról és valamiféle szélsőjobboldali csoportokról, amelyek szerinte sikeresen használják fel Trianon traumáját.
Krasznahorkai szóvá tette, hogy egy tüntetés bugyuta plakátjának „Vissza Trianont!” felirata mekkora ostobaság, mivel Trianon egy párizsi kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták, semmi más. Hozzátette: „Ennyire műveletlenek ma az emberek”. Mármint a magyar emberek. És ezt is mondta: „Most Orbán és társai dicsőségesnek mondják a történelmünket. Ez több mint nevetséges. A magyar történelem csak vereségekből áll”. Szívesen megkérdezném tőle, miként jutott erre a felismerésre.
A Nobel-díj odaítélésének indoklásában kiemelték életműve látnoki jelentőségét, illetve azt a képességét, amellyel „az apokaliptikus terror közepette” tudja megmutatni a művészet erejét. Nos, úgy tűnik, Krasznahorkai látja a jövőt, viszont gondjai vannak a magyar múlt ismeretével, mivel nem tud a magyar történelem dicsőséges fejezeteiről.
Talán azt sem érti, miként maradhatott fenn ez az 1100 évvel ezelőtt államot alapító nép Európa közepén. Emlegette a trianoni trauma sikeres felhasználását, de nagyon reméljük, hogy magát az 1920-as trianoni békediktátumot talán mégsem fogja sikertörténetnek minősíteni.
Igaz, a trianoni traumáról már Ungváry Krisztián történész is mondott hülyeségeket. Ő egyfajta sikerként számolt be róla, amikor egy interjúban (Krasznahorkait egy évvel megelőzve) úgy nyilatkozott, hogy Trianon nem diktátum, hanem kompromisszum volt. Ungváry ezt tudta mondani: „ha azt a területet négyzetméterre kivetítjük, hogy mennyivel lehetett volna ez az ország kisebb, akkor azt látjuk, hogy egy fifty-fifty megoldás született, mert nagyjából ugyanannyival lett volna etnikailag helyesebb egy nagyobb Magyarországot csinálni, mint amivel egy kisebbet is lehetett volna”.
Krasznahorkainál maradva, jó lenne megtapsolni a magyar író Nobel-díját, csak hát az embernek megáll a keze a levegőben, amikor a stockholmi interjúban azt hallja tőle, hogy „Magyarországnak annyi”. Igaz, a nagy író a letargikus viszonyokért nem csak az Orbán-rezsimet hibáztatta. Kijutott a bírálatból a honfitársaknak is, amikor így fogalmazott: „a probléma nemcsak politikai, hanem társadalmi is. Ez egy elveszett generáció. […] A demokrácia nagyon törékeny, hatalmas a jogfosztott, tanulatlan tömeg, és nagyon sok a szemétláda”.
Krasznahorkai ideje jó részét idegen országokban tölti. Nyilván a sok szemétláda miatt nem érzi jól magát Magyarországon. Igaz, itthon sem lehetett rossz dolga, hiszen már a nyolcvanas években is megjelentek könyvei, és kevés író van, akit annyi díjjal és kitüntetéssel halmoztak el, mint őt.
Íme, néhány hazai díj, amellyel az évek során jutalmazták: Móricz Zsigmond ösztöndíj (1983), József Attila-díj (1987), Déry Tibor-díj (1992), Soros Alapítvány − Krúdy Gyula-díj (1993), Márai Sándor-díj (1998), Alföld-díj (1999), Magyarország Babérkoszorúja díj (2002), Kossuth-díj (2004), Szépirodalmi Figyelő-díj (2008), Prima Primissima díj (2012), stb.
Nem vitatható, hogy a Nobel-díjas Krasznahorkai bizonyos körökben nagy hatású írónak számít. Stílusa és mondandója nyilván közel áll e körök ízléséhez. Másokéhoz kevésbé, de ami a szellemi emelkedettséget és színvonalat illeti, tanulhatna Esterházy Pétertől, aki vallotta: „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá”.
Bánó Attila
