Petőfi Zoltán (1848–1870)
A magyar múltból számos olyan családot lehetne említeni, ahol a fiú hiába próbált hírneves apja nyomdokaiba lépni, a kísérlet kudarcot vallott. Így járt Petőfi Sándor fia, Zoltán is. Poétaként és magánemberként egyaránt „csalódást okozott” kortársainak, az utókor pedig apja örökségének elherdálójaként tartja számon. A nagy magyar költő „méltatlan” utóda 150 évvel ezelőtt hunyt el.
A csecsemő
Petőfi Zoltán 1848. december 15-én született Debrecenben. A költő október óta itt szolgált kiképzőként, ezért várandós feleségét is ide hozatta a fővárosból. A nehéz szülést követően az ifjú apa először halottnak hitte a kicsit, majd tévedését belátva örömében verset írt „Fiam születése” címmel. A gyermek is az ő kívánságára lett Zoltán, bár a fiú később nem egyszer Zsoltként írta alá a nevét. A keresztszülők Arany János és felesége lettek.
A család életkörülményei meglehetősen nehezek voltak. A kisbaba fekhelyéül például két összetolt, szalmából font karosszék szolgált. A költő szeretteit Nagyszalontára akarta vinni Arany Jánosékhoz, de a nagy hideg miatt nem mertek elindulni. Ráadásul 1849 januárjától Petőfi tényleges katonai szolgálatot látott el Bem erdélyi seregében, így Szendrey Júlia magára maradt az újszülöttel. Szerencsére a tábornok futártisztnek nevezte ki, így szolgálati útjai során többször is láthatta családját.
A Debrecenben maradt kismama először Vörösmartyékkal költözött össze, majd februárban Nagyszalontára utazott Aranyékhoz. Május végén Petőfi értük jött és a felszabadított fővárosba vitte őket. A hadi helyzet romlásával július elején Mezőberénybe, majd onnan Erdélybe menekültek. Petőfi Tordán vált el családjától, majd csatlakozott Bem seregéhez.
A segesvári ütközetet követően Szendrey Júlia hónapokon át kereste férjét, míg fiát egy dajkára, majd az apjára bízta. A korabeli közvélemény sem tekintette Petőfit halottnak, így a súlyos anyagi gondokkal küszködő fiatalasszony részére nem indult közadakozás, mint később Garay János vagy Vörösmarty Mihály özvegye számára. A magára maradt nő végül 1850 júliusában, még a gyászév letelte előtt újból férjhez ment. Második házasságából további négy gyermeke született, de új családja a kis Zoltánt is befogadta.
A diák
Apjához hasonlóan Zoltán is iskoláról iskolára vándorolt, a tanulmányait pedig szintén az érettségi előtt hagyta abba. Ő is jó eszű, sokat olvasó gyerek volt, akivel a családja ugyancsak nehezen bírt. De a legfőbb gondot a Petőfi név varázsa jelentette, amivel a fiú rendkívüli népszerűségre tett szert. De éppen a hírneve lett a végzete, a rossz társaságba keveredett kamasz korán elkezdett korhelykedni. Tanulmányi eredményei látványosan romlottak, jó néhányszor csak az apjára való tekintettel nem csapták ki az iskolából. Kiemelkedő teljesítményt kizárólag magántanulóként nyújtott, amikor cimborái nem vitték el rossz irányba.
Zoltán 1858-ban kezdte meg tanulmányait a pesti piarista gimnáziumban. A hatodik osztályban megbukott, ezért anyja kivette az iskolából. Mivel nem bírt vele, jobb híján Csákóra küldte a nagybátyjához, Petőfi Istvánhoz, hogy az gazdatisztet faragjon belőle. Zoltán viszont tanulni szeretett volna, ezért vissza akart térni a fővárosba. Terveit a család élesen ellenezte, de komoly viták után a fiú magántanulóként végül befejezhette a hatodik osztályt.
Tanulmányait 1865 őszétől a szarvasi evangélikus gimnáziumban folytatta. Itt is rendkívüli népszerűségnek örvendett, egy kortársa szerint „mindenki kíváncsi volt őt látni. … Az egész város fel volt villanyozva. Úton-útfélen dicsérték szépségét, ruháját, modorát. De a fiú rövidesen folytatni kezdte a tivornyázást, és mindenét elmulatva komoly adósságot csinált. A bajból István nagybátyja húzta ki, aki rendezte a tartozásait. Az életmódja miatt a gimnáziumból is ki akarták csapni, ezért Nagykőrösre szökött, és ott fejezte be a hetedik osztályt. A következő tanévet már Szegeden kezdte, ahol minden ment a régiben. 1867 áprilisában végleg otthagyta az iskolát, és Debrecenbe ment színésznek.
A színész
Zoltán már Szarvason be akart állni egy vándor színtársulatba, de nem vették fel. Debrecenben több sikerrel járt, és az apjára való tekintettel viszonylag magas fizetéssel szerződtették. De csak apróbb szerepeket kapott, mivel Blaha Lujza szerint színésznek „nagyon gyengécske” volt. Ráadásul az életmódja sem változott, a próbákról is sokszor lemaradt. Egy évig Debrecenben, majd vándorszínészként Nagyváradon, Sátoraljaújhelyen és Kecskeméten szerepelt. Az állandó pénzzavarral küzdő fiú újabb és újabb adósságait családtagjai fizették ki, utolsó éveiben pedig a nagyapja tartotta el.
A vég
Mire 1869 nyarán felhagyott a színészettel, addigra már késő volt. Az orvosa tuberkulózist állapított meg, és a morvaországi Rosenauba (ma: Rožnov pod Radhoštěm) küldte gyógykezelésre. Az állapota szépen javult, de otthon megint visszaesett a hűvös idő beköszöntével. Ekkor a dél-tiroli Meránba utazott, ahol a kúra ideje alatt Goethe, Schiller és Georges Sand műveit fordította. Ottléte során egy osztrák író, Leopold von Sacher-Masoch rendezett irodalmi estet Petőfi Sándor műveiből. A műsor nagy sikert aratott, Zoltán pedig meghatódva mondott neki köszönetet. Amikor a rokonsága kiderült, a fiú szintén nagy tapsot kapott. Az állapota itt is szépen javult, de otthon ismét lumpolni kezdett és visszaesett. Utolsó heteit Pesten töltötte, de a kor legjobb orvosai, Korányi Frigyes vagy Wagner János sem tudtak rajta segíteni. Zoltán 1870. november 5-én hunyt el. Nagyapja ott ült a halálos ágyánál unokája kezét fogva, és a temetését is ő intézte. 1908-ban a holttestét exhumálták, majd az anyjával együtt a Petőfi család közös sírboltjába helyezték. Zoltán után 160, többségében németből és franciából fordított vers és három drámafordítás maradt. Hagyatékát Dolinay Gyula mentette meg az utókor számára.
Az apai „örökség”
Szendrey Júlia második házassága ellenére is gondosan ápolta férje emlékét, ami szerves része volt fia neveltetésének. Az özvegy külön hangsúlyozta számára, hogy „egyetlen örökségedül nem birsz tőlük egyebet, csak nevedet: de azt ne feledd el soha, hogy e név: Petőfi!” De éppen ez lett a végzete is, hiszen a közvélemény történelmi tetteket és kiváló műveket várt tőle. A kiegyezni készülő Magyarországon azonban már nem volt lehetőség újabb forradalomra vagy szabadságharcra, és a fiú költőként sem tudott apja nyomdokaiba lépni. A megváltozott helyzetben így Zoltánnak maradt az örökölt név és a céltalan sodródás. Apja versének, a „Szabadság, szerelem”-nek a parafrázisa, „Leányt az ölembe, Serleget a kezembe, E kettő kell nekem, E kettő az életem” pedig ugyancsak jól mutatja a kettejük élete közötti különbséget.
Vesztróczy Zsolt