100 éve született Ligeti György

A kortárs zene nyelvének egyik megújítója, a II. világháború utáni korszak világviszonylatban is egyik legjelentősebb zeneszerzője, 100 évvel ezelőtt, Erdélyben, Dicsőszentmártonban (ma: Tirnaveni, Románia) született 1923. május 28-án. Felmenői budapesti zsidók voltak. Ligeti apai ágon a világhírű hegedűművész és tanár, Auer Lipót leszármazottja. Hatéves volt, amikor a család Kolozsvárra költözött – apja ott kapott bankigazgatói állást. Ott járta ki a gimnáziumot, nyelvi tehetségének köszönhetően megtanult románul, franciául és németül is. Hangversenyekre és operába járt. Megismerkedett Bartók, Kodály, Stravinsky és Hindemith zenéjével. Viszonylag későn, 14 éves korában kezdett zongorázni. Szerette volna tanulmányait a kolozsvári egyetemen folytatni fizika és matematika szakon, de a sikeres felvételi vizsga ellenére nem vették fel, az akkori román numerus clasus törvény miatt egy zsidó diák felvételét engedélyezték évente, s ez nem ő volt. 1941-től a konzervatórium tanulója lett, amelynek igazgatója, Vaszy Viktor, nem alkalmazta a zsidókra vonatkozó numerus clausust. Farkas Ferenc vezetésével zeneelméletet és zeneszerzést tanult, stílusgyakorlatokat írt. Megtanult a zongora mellett orgonán, csellón és ütőhangszereken is játszani, s különböző kórusokban énekelt. Érdekelte a zenetörténet minden korszaka és ágazata. 1941-ben jelent meg először nyomtatásban műve, a mezzoszoprán hangra és zongorára írt Kineret. 1944-ben munkaszolgálatra vitték; testvére és apja koncentrációs táborban pusztult el, családjukból csak anyja és ő élte túl a holokausztot.

A háborút követően, 1945-tól 1949-ig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1945 szeptemberében, a felvételi alkalmával ismerkedett meg Kurtág Györggyel, akivel életre szóló barátságot kötött. Tanárai Veress Sándor, Járdányi Pál és Farkas Ferenc voltak. Ebben az időszakban komponált kórusművein (Dereng már a hajnal, Magos kősziklának, Idegen földön), elsősorban Kodály hatása érződik. A marxista-leninista világnézet híve lett, ennek jegyében írta meg diplomamunkáját, az Ifjúsági kantátát. Fokozatosan elszakadt a kommunistáktól, s a szocialista realista felfogástól. A főiskola elvégzése után Bárdos Lajostól zeneelemzést tanult.

A diploma megszerzése után ösztöndíjasként részt vett a bukaresti Folklór Intézet, majd a kolozsvári gyűjtőközpont munkájában. Kutatómunkája révén barátságba került Jagamas János népzenekutatóval, akinek vezetésével Inaktelkén, valamint Arad megyében és Kolozsvár környékén több száz erdélyi magyar népdalt gyűjtött. Közvetítő szerepet töltött be Kodály, Járdányi és Jagamas között. Az 1945 szeptembere és 1956 decembere között komponált 84 művéből legalább 33-ban használt fel eredeti magyar és román népi dallamot.

Kodály támogatásával 1950–1956 között kinevezték a Zeneművészeti Főiskola összhangzattan, ellenpont és formatan tanárává. Az 1956-ban megjelent A klasszikus harmóniarend c. könyve azzal a céllal készült, hogy gyakorlati segítséget nyújtson a Bachtól Beethovenig terjedő korszak összhangzattanának elsajátításához. Az 50-es években jelentős műve a 11 rövid darabból álló zongoraciklus, a Musica ricercata (1951–53), a román népzenei elemekből táplálkozó, szimfonikus zenekarra komponált Concert Románesc (1951), a fúvósötösre írt Hat bagatell (1953), a Metamorphoses nocturnes címen ismert I. vonósnégyes (1953–54), valamint Weöres Sándor verseire komponált vegyeskari művek: az Éjszaka és a Reggel (1955).

Még 1943-ban ismerkedett meg Brigitte Löw-vel, egy Kolozsváron élő német üzletember lányával, akit 1949-ben feleségül vett. Házasságuk két évig tartott. 1951 augusztusában Spitz Verát vette el, egy év múlva elváltak, majd 1957-ben Bécsben megint összeházasodtak.

1956 decemberében, a forradalom leverése után nyugatra menekült. Kinyílt előtte a világ, megrészegítették azok a zenei lehetőségek, melyekről eddig álmodni sem mert.

A kísérletező kortárs zene egyik központjának számító kölni rádió elektroakusztikus stúdiójában dolgozott Karlheinz Stockhausennel és Pierre Boulezzel együtt (1957–58). Igyekezett mindazon kompozíciókkal megismerkedni, melyek a háború után születtek, de Budapesten addig elérhetetlenek voltak. Előadásokat tartott a „modern zene Mekkájában”, Darmstadtban, a Nemzetközi Nyári Kurzusokon (1959–1972). A zeneszerzői munkáról alkotott elképzelései átformálódtak. 1958-ban szerezte első elektronikus művét, az Artikulationt, melynek elemeit a beszéd kiejtését követő, mesterségesen előállított magán- és mássalhangzók alkotják. – Apparitions (1958–59) zenekari darabjának kölni bemutatója botrányba fulladt. A nagyzenekarra írt, 1961-es Atmosphères meghozta számára a nyugat-európai szakmai ismertséget. A műben hiába keressük a megszokott értelemben vett dallamot, ritmust, metrumot, vagy harmóniát. Itt alkalmazta először a mikropolifóniát. „Amit hallunk — mondta Ligeti —, az egyfajta szövevény, valami nagyon-nagyon sűrű pókháló. Kompozitórikusan nézve, a szólamokban való gondolkodás megmaradt, sőt olyan szigorú, mint Palestrinánál vagy a németalföldieknél, csakhogy a magam felállította szabályok uralják. De az eredményben, a hangzó zenében a polifóniát nem halljuk többé: tulajdonképpen mikroszkopikus, egy általunk nem hallható tenger alatti világban rejtőzik…” – Zenei elvének eredetét gyermekkori élményével világította meg: egy falusi búcsúban egyszerre hallotta három zenekar egymással összeötvöződő, izgő-mozgó zenéjét.

1959-ben Bécsben telepedett le, és 1967-ben megkapta az osztrák állampolgárságot. A XX. század második felének egyik meghatározó zeneszerzője lett. 1961 és 1972 között a Stockholmi Svéd Királyi Zeneakadémia tanára volt, 1962-ben komponálta a Fragment c. kamarazenekari művét, valamint a grafikus lejegyzésű Voluminát. Zenéjének leginkább felismerhető vonása a humor és az abszurd iránt való érzékenység. A Poème symphonique (1962) c. „zenei ceremóniában” száz metronóm ketyeg egyszerre, különféle tempóban, míg végül csak egy marad. A zavarosnak tűnő, gépies, precíz, mondhatni lélektelen zene előadásmódját szigorúan megszabta. Újszerű hangzásképeket használt föl a kitalált nyelven írt Aventures és Nouvelles Aventures (1962) című mimodrámájában (Ligeti kifejezése). A hirtelen, ideges, határozatlan ugrások, a hosszan tartó hangok, suttogások, morgások, sikoltozások, kuncogások stb. színesen kavargó eszköztára fejezi ki a vad és abszurd légkört, melyeket hátborzongató csendek törnek szét. Ezt a „hadonászó, handabandázó" stílust „kihűlt, mélyhűtött expresszionizmusnak" hívta.

Figyelmének középpontjába ismét az énekes és hangszeres zene került. Gyakran forgatta a németalföldi mesterek partitúráit. Pierre de La Rue, Ockeghem és a mikropolifónia szellemében készült el 1963 és 65 között szoprán és mezzoszoprán szólistára, két vegyeskarra és zenekarra a Négy tétel a Requiemből: az Introitus, a Kyrie és a Dies irae. Ez utóbbi zárórészéből formálta meg a negyedik tételt, a Lacrimosát. A végítéletet szinte vizuális eszközökkel festi le. „Hallatlanul színes képeskönyvként fogom fel minden pillanatban, minden három sorban más, új képpel.” Hieronymus Boschra hivatkozott, akinél „egyszerre jelenik meg a félelem és a groteszk humor.” Mind a négy tétel jellegzetes hangköze a lefelé hajló félhang lépés, mellyel a sírást, a fájdalmat érzékelteti. Távoli rokona a siratóéneknek, s a gregoriánnak. Eredetileg a Requiem ötödik tételének szánta az 1966-ban komponált 16 szólamú a cappella Lux aeternáját, mely önálló kompozíció maradt. Budapesten is elhangzott a 70-es években, Párkai István vezényletével.

A csemballójáték motorikus határait feszegeti a Continuumban (1968). A szokatlan módon öt tételből álló II. vonósnégyes (1968) összegzi azokat a jellegzetes technikákat, melyeket eddig használt. A Zehn Stücke für Blaserquintett (1968) öt tétele egy-egy hangszer apró versenyműve, a többi pedig ezeket köti össze, illetve foglalja keretbe.

1969-től 1973-ig Berlinben alkotott. A Ramifications-ban (1969) a vonósokat két részre osztotta, a két csoport hangolása között negyedhangnyi különbséget írt elő. A négy tételes Kamaraverseny (1969–70) 13 hangszerre íródott. Több helyen is szabadságot ad az előadónak a műben, ahol gyakran újra hallhatók dallamok, a nagyon sok különböző, egyszerre megszólaló melódia egymást összekuszálja. A zenekarra komponált Melodien (1971) a mikropolifonikus szerkesztésmód újabb változata; az addigi szűk hangterjedelmű, és többnyire szomszédos hangközöket használó szólamrajz széles ívű dallamokat ír le. A két tételes, fuvolára, oboára és zenekarra komponált Kettősverseny (1972) mikro-intervallikus, nem-temperált zene.

1972-ben, Kaliforniában ismerte meg a számítógép zenei lehetőségeit. A nőikarra és zenekarra komponált Órák és felhők c. művében (1972–73) a „ketyegő”, és a ködszerű, „álló” zene váltja egymást, illetve ötvöződik. A hamburgi Zeneművészeti Főiskolán 1973-tól nyugdíjba vonulásáig, 1989-ig zeneszerzést tanított, majd szabadúszó zeneszerzőként alkotott. A San Francisco Polyphony kompozíciója (1974) utat nyit egy áttetszőbb, rajzosabb jellegű „új polifónia” irányába. A Hieronymus Bosch festménye nyomán írt egyetlen, egyszerre tragikus és komikus színpadi művét, a Le Grand Macabre-t (1978) a világ több jelentős operaházában játszották. Az opera átmenetet képez az átkomponált és a zártszámos forma között, sok apró kis darabból, epizódból áll össze. Fontos szerepet kapnak benne a dallamok és a világos ritmusképletek. Magyar hangzást idéz modern eszközökkel a Hungarian Rock, valamint a Passacaglia ungherese c. csemballóművében (1978).

Az 1980-as és 1990-es években írt darabjaiban újra megjelent a metrika, majd a harmónia is. Az 1982-ben komponált Kürt trióban poliritmikus képleteket alkalmazott, amelyekhez addigi dzsesszismeretei, a szamba és az aszimmetrikus balkáni népzene adta az ihletet. Szintén bonyolult poliritmikára épül a zongorára készült Etűdök (1984–2001), melyekben Chopin, Schumann, Rahmanyinov, Debussy, valamint az afrikai xilofon- és lamellofon játék hatásai is felfedezhetők; a Zongoraverseny (1985–1988); a Hegedűverseny (1990–1992), amelyben a tiszta akkordokat úgy hozta létre, hogy a zenekar bizonyos hangszereit áthangoltatta; a Brácsaszonáta, mely 1991–1994 között keletkezett. A Hamburgi koncertet szólókürtre, négy vadászkürtre és kamarazenekarra komponálta. Utolsó befejezett műve a Síppal, dobbal, nádi hegedűvel című dalciklus (2000), amelybe szülőföldjének népzenéjét is belekomponálta, s melyet Károlyi Katalin énekesnő és az Amadinda ütőegyüttes számára, Weöres Sándor verseire írt.

2002-ben végleg Bécsbe költözött, s itt élt, egészen 2006. június 12-én, nyolcvanhárom éves korában bekövetkezett haláláig. Munkásságát számos jelentős, nemzetközi kitüntetéssel ismerték el, tiszteletbeli tagja volt a világ számos zenekarának. Nevét Magyarországon, a bolsevik időkben ritkán emlegették, a rendszerváltoztatás után, 2003-ban azonban Kossuth-díjat kapott.

Ligeti Györgyöt az avantgard képviselőjeként ünneplik, pedig zenéje egyetlen stílusba sem sorolható be. Életműve ezért is példaadó minden alkotóművész számára, aki a saját útját akarja járni, s azt magának kell feltörnie.

  „Nem alkalmazkodom semmihez, még az avantgardhoz sem” – mondta. „Mélységesen elégedetlen vagyok magammal, és ez nem álszerénység, hanem tény. Állandóan keresem, de nem találom meg a nyelvemet, és mindig valami újat csinálok.” - „A mai társadalomnak az a fajta zene, amit Boulez, Kurtág vagy én írunk, nem kell. A magunk gyönyörűségére csináljuk, mert hiszünk benne. Azt csinálom, amit akarok – bár ez mindig változik egy kicsit –, függetlenül attól, hogy kit érdekel. Szeretem, ha sikerem van, de nincs feltétlenül szükségem rá. Minőségre van szükségem, amit elsősorban magamtól várok el.”

Radics Éva