Alternatív narratíva Európáról

Az elmúlt év végén jelent meg Frank Füredi angol nyelvű könyve: The Road to Ukraine (Út Ukrajnába) címmel.

A kötet szerzője az ukrajnai háborúval foglalkozó Frank Füredi (Füredi Ferenc), magyar származású szociológus professzor, közéleti kommentátor, és a Canterburyi Kenti Egyetem tanára.

Professzor úr, ön miben látja az orosz-ukrán háború kirobbanásának és a helyzet elmérgesedésének okait?

Hát a kezdet sajnos elég komplikált volt. Már régen lehetett látni, hogy az oroszok nem nagyon örülnek annak, hogy a nyugati országok szeretnék behúzni Ukrajnát a NATO-ba. Magában a szervezetben is kezdtek beszélni erről, bár kétséges, hogy komolyan gondolták-e. Emiatt az oroszok kellemetlen helyzetben érezték magukat és valamit tenni akartak azért, hogy a NATO ne terjeszkedjen tovább kelet felé. Ebből a szempontból bizonyos fokig meg lehet érteni őket, de azt már nem, hogy ők támadtak meg egy önálló országot, és ők kezdték ezt a háborút. Borzalmas helyzetbe sodorták az egész világot, de különösen tragikus helyzetbe Európát és Ukrajnát. Ezzel számoltak, de úgy ítélték meg, hogy senki sem segít majd Ukrajnának. Azt el sem tudták képzelni, hogy az ukrajnaiak ilyen komoly ellenállást tanúsítanak majd. Nem számoltak azzal, hogy Ukrajna komolyan harcba száll és napról-napra erősebben üt vissza. De ez történt. Nem csak ők lepődtek meg ezen, hanem az egész világ és az orosz haderő gyengeségén és ostoba viselkedésén is elcsodálkozott mindenki. Az oroszoknak nem volt átgondolt stratégiájuk és az irányt is könnyen elvesztették. Nem számítottak arra, hogy az ukrajnaiak két-három nap múlva még mindig talpon állnak és harcolnak. Most már egy év is eltelt, és kimondhatjuk: az oroszok morális szempontból elvesztették a háborút. Az száz százalékig biztos, hogy nem fognak tudni győzni. Úgy látom a helyzetet, hogy sajnos ennek a háborúnak még jó ideig nem lesz vége, mert egyik oldalon sem mernek arra gondolni, hogy elveszítsék. A könyvemben is azt írtam, hogy „This is the war that never ends” (Ez egy végtelen háború). Még akkor sem lesz vége ennek a háborúnak, ha valamilyen béke létre jön. Ha egy békeszerződést aláírnak, az nem fog sokáig tartani, mert olyan helyzet teremtődött, hogy a két fél között nem lehet tartós béke.

Az Út Ukrajnába című könyvéből úgy tűnik, önnek az a véleménye, hogy a Nyugat is felelős, mert olyan helyzetet teremtett, hogy ez megtörténhessen. Így igaz?

Igen. Abból a szempontból, hogy mióta a Szovjetuniónak vége lett, a Nyugat nem törődött azzal, hogy az oroszok helyzetét megkönnyítse. Gorbacsov azt kérte a Nyugattól, hogy jöjjön létre egy béketábor, ami az Uraltól Nyugat-Európáig terjed. De ez nem történt meg, mert a nyugati államok csak magukra gondoltak. Csak azt tartották szem előtt, hogyan tudják kihasználni a kialakult helyzetet és az ígért tervet csak elfektették. Hogyha nem segítenek az oroszoknak abban, hogy az országnak, a népnek önbizalma legyen, akkor mindig lesz valami probléma. Annak ellenére, hogy a Nyugat megígérte, nem gondolnak arra, hogy Ukrajna, vagy Georgia belépjen a NATO-ba, mégis amikor krízishelyzetek alakultak ki, mindig azzal ijesztgették az oroszokat, hogy de igen. Azt, hogy az ukránok belépjenek ebbe a katonai szervezetbe a nyugatiak csak mondogatják, de soha nem gondolták komolyan. Megírtam a könyvemben, hogy a Nyugat ennek ellenére olyan helyzetet teremtett, hogy konfliktus alakuljon ki az oroszok és az ukránok között. Mégis az oroszok felelőssége, hogy elkezdték a háborút. Nem gondolkodtak eléggé diplomatikusan. Nem mérlegelték, hogy ilyet nem szabad csinálniuk.

A most említett könyve már a huszonötödik, vagy huszonhatodik. Kettőt közülük magyarra is lefordítottak. Az egyik címe „Célkeresztben Magyarország” a másiké „Célkeresztben a határok”. Van egy bizonyos fejlődés a nézeteiben, ami a könyvekben is megjelenik?

Remélem. Az embernek kell tanulnia a tapasztalataiból. Ha visszanézek a könyveimre, látom, megjelentek bennük olyan témák, amik engem mindig érdekeltek. Például az autoritás. Miért van az, hogy nyugaton elvesztettük ezt a koncepciót? Volt idő, amikor az emberek fontosnak tartották a tekintélyt. A kormányoknak volt tekintélyük, ugyanúgy mint a szülőknek, vagy olyan közéleti embereknek, akik sokat tettek népükért. Most már nem tudunk így gondolkodni. Emiatt már régen elkezdődtek és ma is folytatódnak a kulturális konfliktusok. Az utóbbi húsz évben igazi kultúr-háború alakult ki. Ez a téma engem a mai napig foglalkoztat. A könyvemben „ Az első világháború – láthatólag még mindig nincs vége” címűben pontosan ezt a témát feszegetem. Azok a konfliktusok, amiket ma kultúr-háborúnak nevezünk, már akkor elkezdődtek. Az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus is az 1920-as évekre vezethető vissza. Ha meg akarjuk érteni, hogy miért működik úgy ma a világ, ahogy működik, akkor legalább 100 évnyi távlatba vissza kell tekinteni. Megvizsgálni, milyen tendenciák kerültek a felszínre, melyek gyengültek, melyek erősödtek az egyes időszakokban.

Ön nem csak a történelemmel foglalkozik, hanem mint szociológus, egyetemi tanár a jelenlegi társadalmi kérdésekkel is.

Igen, a társadalmi problémák mindig foglalkoztattak. Próbálom azokat is a történelmen keresztül megérteni. Az utóbbi időben a gyermeknevelés témaköre köt le. Hogyan nevelik a gyermeket a nyugati országokban? Miért olyan nehéz a szülőknek itt a gyereknevelés, mi ezzel a problémájuk és miért az, ami. Erről is írtam már három-négy könyvet, melyekben a különböző aspektusokat taglalom.

Társadalmi problémáink jórészt abból is adódnak, hogy nem értjük és nem éljük a hagyományokat. A tradíciók elvesztették jelentőségüket. Nem törődünk azokkal a fontos értékekkel, amivel a nyugati civilizációt felépítettük. Próbálom összefoglalni, hogy mi volt fontos régen és mi ma történetünkben és a társadalmi kérdésekben.

Ejtsünk pár szót a gyökereiről. Ön Magyarországról származik, budapesti születésű. Milyen kitérőkkel vezetett életútja Angliába?

Az ’56-os forradalom alatt menekültünk Magyarországról, mert a nővérem is és apám is fontos szerepet játszottak a forradalomban. Én akkor kilenc éves voltam. Kanadában kötöttünk ki, ott nőttem föl. A francia részen Montrealban jártam egyetemre és ott szereztem meg a diplomámat. Akkor elhatároztam, hogy két-három évre Európába megyek, Franciaországban, vagy Angliában ledoktorálok és visszamegyek Kanadába. Végül Angliában kötöttem ki és ott hamar rádöbbentem, hogy én sokkal inkább vagyok európai, mint észak-amerikai. Megszereztem a doktorátusomat és a kenti egyetemen lettem professzor, s végig ott maradtam.

1956 és 1985 között kétszer voltam néhány napig Magyarországon. A kisvárosban Canterburyben a mamámon kívül senkivel sem beszéltem magyarul. Ez húsz évig tartott, s amikor a szüleim meghaltak, már senkivel sem tudtam az anyanyelvemen beszélni, csak olvastam. Amikor aztán az Európai Unióban elkezdték Magyarországot támadni, arra gondoltam, hogy segítenem kell valahogy annak az országnak. Akkor kezdtem írni Magyarország védelmében, hogy megvédjük a magyar szuverenitást, egy picit vissza akartam csapni a nyugati kritikának.

Akkor kezdett járni Magyarországra, meg akarta jobban ismerni az országot és lakóit. Ekkor születtek meg könyveinek magyar fordításai is?

Igen, annak a kettőnek, amit eddig lefordítottak. Sokszor mosolyogtam azon, hogy a többi könyveimet sok nyelvre lefordították, még szlovénre, horvátra és szerbre is, de a magyar nyelvű fordítások még váratnak magukra. Most jön a harmadik fordítás, ez év végén jelenik meg.

Jelenleg milyen szerepet vállal Magyarországgal kapcsolatban?

Most Brüsszelben vagyok. Itt működik egy alapítvány az MCC Bussels, ami tulajdonképpen egy Think Tank (Agytröszt), annak vagyok az igazgatója. Azért vállaltam el ezt a feladatot, hogy itt is lehessen hallani egy igazi európai magyar hangot. Brüsszelben legyen azoknak hangja, akik másként gondolkoznak, mint az eurokraták és a régi értékeket komolyabban veszik. Ez egy magyar alapítvány, de az az álmom, hogy behozzak ide németeket, spanyolokat, olaszokat, franciákat. Mindenhonnan olyan embereket hozzak, akikkel egy alternatív narratívát csinálhatunk Európáról, hogy megmutassuk, mi komolyan vesszük az értékeket és megvédjük a tradíciót. Akkor is, ha azt mondják, hogy nincs igazunk, legalább lássák, hogy amit mondunk, az nagyon érdekes. Az emberek már kezdik látni, hogy a mi kutatásaink, a mi dolgaink épp olyan magas nívójúak, ha nem magasabbak, mint amit a nyugatiak művelnek. Nagyon jó csapatunk van, akik kiválóan tudnak érvelni és a kultúr-háborúban visszaütni a másik oldalnak. Kell, hogy lássák az emberek, mi az igazi Európa.

Szerkesztőségünk nevében sok sikert kívánunk Önnek és csapatának!

Az interjút készítette Fetes Kata