Nyugat-Magyarországtól Burgenlandig

   Amikor I. Károly osztrák császár (magyar királyként IV. Károly) 1918. október 16-án közzétette kiáltványát az Osztrák–Magyar Monarchia föderatív átalakításáról, valószínűleg azt gondolta, elébe megy az eseményeknek, hogy így mentse meg a két – immár különváló, de az ő uralkodása alatt maradó – birodalomfél egységét. Másfajta
értelmezés szerint viszont a jóakaratú, „Isten kegyelméből” való uralkodásában mélyen hívő, ám vérbeli politikusnak bajosan nevezhető uralkodó a manifesztumával inkább elősegítette, mint akadályozta a két önállóvá vált állam, Ausztria és Magyarország felbomlását. Az október 16-i nyilatkozat ugyanis nemcsak aMonarchián belül élő, történelmi állammal bíró csehek, horvátok (mellettük a szlovénok) éslengyelek önállósodási törekvését, hanem az anyaállamukhozcsatlakozni kívánó olaszok szerbek, románok, illetve a csehekhez húzó szlovákok elszakadási szándékát is erősítette, annál is inkább, mivel ehhez a győztes antanthatalmak támogatása társult.

   Magyarországon a ruténok orientációja is bizonytalan volt. Egyedül azitteni németség szorgalmazta – a kezdetben még habozó,majd a románokmellé álló erdélyi szászok kivételével – a SzentIstván-i államkeretek fenntartását. Ennek fő oka,miként ezt legjelesebb vezetőjük, Bleyer Jakab/Jakob Bleyer többször is kifejtette, az volt, hogy a szétszórtan elhelyezkedő sváb nyelvszigetek további megmaradását veszélyeztetve érezték a nagyobb német tömbök elcsatolásával. Éppen ezért amagyarországi német politikusok többsége ragaszkodott Nyugat Magyarország, a leginkább összefüggő – ráadásul a szomszédos osztrák tartományok azonos nyelvű ésrészben kultúrájú lakosságával évszázadok óta szomszédságban élő – német nyelvterületmegtartásához. Figyelemreméltó,
hogy a trianoni határok két oldalán szinte mindenütt magyar települések voltak találhatók, a nyugat-magyarországi, későbbi burgenlandi területet kivéve.

   Etnikai érvek alapján tehát indokoltnak tűnt, hogy Németausztria nagynémet pártja már 1918 októberében, politikai vezetése pedig novemberben bejelentette igényét a döntő többségében németek, jóval kisebb hányadában horvátok és magyarok lakta Nyugat-Magyarországra. Az első világháború utáni békerendezésnél azonban nem
igazán játszott szerepet a nemzeti hovatartozás, sokkal fontosabbak voltak a politikai és a gazdasági érdekek és megfontolások. (Ezért kerülhetett Nyugat-Magyarországtól Burgenlandig egyáltalán szóba a nagyjából a mai Burgenlandnak megfelelő országrész szláv korridorrá alakítása, ezzel Csehszlovákia tengerhez jutásának elérése is.) S bár Nyugat-Magyarország Ausztriának való átadása – a többi területicsonkítássalszemben – az eredeti béketervekben nem szerepelt, a magyarországi belpolitikai változások, mindenekelőtt a Tanácsköztársaság kikiáltása az osztrák kívánságok teljesítésének kedvezett. Hiába volt Ausztria is vesztes állam, a Szovjet-Oroszország mellettMagyarországon is hatalomra jutott kommunizmus európai továbbterjedésétől való félelem miatt az
1919. szeptember 10-i osztrák békeszerződés kimondta Nyugat-Magyarország Ausztriának történő átengedését, mintegy a Magyarországhoz hasonlóan szintén óriási területi veszteségeket szenvedő, ugyancsak életképtelennek tartott állam kárpótlásaként.

   Magyarországon – teljesen érthetően – rendkívüli felháborodást váltott ki e váratlan döntés, amely ellen akkor még fellebbeznisem volt lehetőség. A győztes, a Párizs környéki békeművet megalkotó hatalmak ugyanis csak 1919 legvégén ismerték el a magyar kormányt, hogy az kiküldhesse delegációját a megkötendő, már korábban ismertté vált békefeltételek átvételére, azokról alkotott véleményének kifejtésére. Akárcsak a többi vesztes állam esetében, tárgyalásról nem, csak a megalázó, nemzeti szempontból elfogadhatatlannak tűnő rendelkezések elfogadásáról lehetettszó. Közülük talán – annak ellenére, hogy csak kislétszámú magyar anyanyelvű közösséget választott le – a legfájóbb éppen Nyugat-Magyarország elszakítása volt, amelyet a legtöbben a Magyarországgal 400 esztendőn át államközösséget alkotó másik birodalomfél árulásának, sőt„hullarablásnak” minősítettek. Az osztrák követelésekkel tisztában lévő, ám azok érvényesítésének lehetőségében kételkedő magyar politikai vezetést is erősen meglepte a döntés. Ezt tanúsítja, hogy nem sokkal a kommün előtt, 1919 március elején költöztették a terület központjába, Sopronba a nagy múltú, otthonából 1918 végén és 1919 elején szinte teljes hallgatóságával Budapestre menekült selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskolát – nyilván nem azzal a szándékkal, hogy az osztrák felsőoktatást erősítsék. Az impériumváltás minden keservét megtapasztaltselmeci diákoknak ezért volt oroszlánrésze abban, hogy Sopron végül Magyarországon maradhatott.

   A terület birtoklásának megosztásáról az osztrákokkal 1920 februárjától megállapodásra vágyó magyar kormány maga mögött tudhatta ugyan a magyarországi németek vezetőit, ám a békeszerződések intézkedései, az ellenforradalom kezdeti szakaszának kaotikus belpolitikai viszonyai és Magyarország diplomáciai elszigeteltsége nem sok reménnyel kecsegtetett. Osztrák részről ugyancsak a rendkívüli gazdasági nehézségek és a belső politikai csatározások akadályozták, hogy bármilyen engedményt tegyenek amagyaroknak. Olyan diplomáciaisakkjátszma kezdődött, amelyben mindkét fél igyekezett megnyerni a győztes hatalmak, illetve a legerősebb vesztes, Németország támogatását. A magyarok az Ausztriában minden politikai erő által óhajtott Anschlusstól – azaz a Németországhoz csatlakozástól – való félelmet ügyesen kihasználva, egyre inkább olyan kompromisszumra törekedtek, amely Sopront és környékét magyar kézen kívánta megőrizni. Az osztrákoknak azonban ezis elfogadhatatlan volt, hiszen Burgenlandot éppen annak természetes centrumától fosztotta volna meg. A közvetlen tárgyalások eredménytelenekmaradtak, a győztes hatalmakat képviselő Nagykövetek Tanácsa 1921 májusának legvégén az Ausztriának ítélt területek kiürítését követelte Magyarországtól, július végén pedig nemzetközi jogi értelemben is létrejött Burgenland. Erre reagálva a külügyminiszternek is kiváló BánffyMiklós – Bethlen István miniszterelnökkel – fogalmazta meg a „Nyugat-Magyarországért Sopront” formulát, s elérte, hogy a győztesek elfogadják: az országrésztöbb lépcsőben történő átadása csak akkor kezdődjön, amikor a szerbek már megkezdték az általuk megszállt baranyai és bácsi területek kiürítését. 1921 augusztusának végén, amikor a magyar hatóságok megkezdték a kivonulást Nyugat-Magyarországról, végül magyar felkelők akadályozták meg a települések osztrákok általi átvételét. A titokban kormánytámogatást élvező nyugat-magyarországi akcióknak döntő szerepe volt abban, hogy Sopron és környéke Magyarországon maradt, ám a „rongyosok” radikalizmusát és teljes önállósodását – az október 4-én kikiáltott, Lajtabánság nevű, mindössze egy hónapon át létező kérészállamot – már a magyar kabinet is rosszallással fogadta. Mindenesetre ez a furcsa helyzet tette lehetővé, hogy Bethlen és Bánffy ravasz és ügyes politikai húzásai révén az olasz kormány vállalkozott az Ausztria és aMagyarország közötti közvetítésre. Ennek eredményeként az 1921. október 11–13-a közötti velencei konferencia Sopron és környékének hovatartozásáról népszavazást rendelt el, melyet végül december 14-e és 16-a között tartottak meg. A többségében német anyanyelvű jogosultak kétharmada – elsősorban a soproniak és a nagycenkiek szavazataival –Magyarország mellett döntött, amelynek először sikerült rést ütni a trianoni falon.

Nyugat-Magyarország elvesztése és Burgenland létrejötte a magyar és az osztrák történettudományban is alaposan feldolgozott témának számít. Domanovszky Sándortól és Házi Jenőtől, Kerekes Lajoson, HillerIstvánon és Soós Katalinon keresztül a témával újabban foglalkozókig: ifj. Sarkady Sándorig, Orosz Lászlóig és a nemrégiben a kérdésről vaskos monográfiát megjelentető Tóth Imréig sokan kutatták e témát, illetve annak egyes vonatkozásait. Magyarországon mégis erről a területi veszteségről tud a legkevesebbet a közvélemény. Nyilván amiatt, mivel a kezdeti sokk után – az etnikailag igazságosnak tekinthető megoldás miatt is – ebbe nyugodott bele a legkönnyebben a magyarság,s ma már nehezen találnánk olyan valakit, aki Burgenland elcsatolását igazán megsiratná.

Ujváry Gábor