Az utolsó mártonnapi libasült az „Ilonában“

Csuszától a libáig

Toporogtunk a Bräunerstraßén, meglehetősen hideg novemberi délután volt, már sötétedett és mi reménykedtünk. Nem adjuk fel! Dideregve álltunk, makacsul arra vártunk, hátha kinyílik a kisvendéglő üveg ajtaja és akad számunkra hely. A párás ablakon áttűnt, hogy az emberek ugyan kicsit szorosan ülve, de jóízűen esznek, jól érzik magukat odabent. Futótűzként terjedt a hír az Ilona bezárásáról. Tényleg megszűnik az Ilona Stüberl? – komolyan? Ez azért tűnt hihetetlennek, mert ez az étterem az elmúlt 68 év alatt belegyökerezett Bécs gasztronómiai életébe. Hirtelen úgy éreztem, szeretném még egyszer utoljára végig enni az egész menüt, hogy velem maradjanak az ízek, az otthont idéző hangulatok, hogy legalább emlékeimben megőrizhessem őket. Mások is lehetnek ezzel így. Sokan ismerik és szeretik e patinás, komoly törzsvendéggárdával rendelkező, az idők folyamán világszerte ismertté vált kisvendéglőt, amely találkahelyet adott rendszeresen az ötvenhatosoknak, valamint számtalan híresség betért ide.

Továbbra is várakoztunk dideregve, fagyos kezünket melegítve zsebünkben; csak még egyszer szülinapi libasültet enni Márton napján! Ha nem azt, akkor egy igazi házias pörköltet, székely- vagy töltöttkáposztát, töpörtyűs csuszát, Jókai-bablevest, palacsintát; sorolhatnám a gazdag menüt. Itt ugyanis mindvégig ragaszkodtak a hagyományos magyar konyhához, még ahhoz, amit Somlai Mihály és felesége Vayda Ilona elkezdtek, majd későbbi felesége Thiry Ilona és annak lánya Fodor Mária is folytatott magas színvonalon. Az utcai asztaloknál elhelyezett meleg plédek reményt keltettek bennünk, de a nagyon elfoglalt pincéreknek nem volt érkezésük kintre, amúgy meg az étel hamar lehűlne a hidegben. Nem könnyű egyensúlyozni a fogásokkal teli tányérokkal a szűk helyen, meglehetősen nagy a hangzavar, de sem a pincérek sem a vendégek nem veszítették el a türelmüket. A telefont felemelni sincs ideje a személyzetnek, nincs is értelme, hiszen a naptár már teljesen betelt a foglalásokkal. Felcsillant a szemünk. Mária kinézett az ajtón, s látván elszántságunkat, hogy a nyirkos hideg ellenére sem adjuk föl, szíve megesett rajtunk, felajánlott számunkra egy két foglalásközt megüresedő „macskaasztalt“ pótszékkel. Összehúztuk magunkat, szélesvállú barátnőm könyökével az oldalamban, a fejünk fölé akasztott kabátjaink nyakszirtünkig lógtak, de így is, beszorulva a bejárati ajtó mellett a sarokban, nagyon boldogok és hálásak voltunk Máriának. Teljesült a vágyunk, még utoljára itt fogyaszthattuk el a mártonnapi finom, ropogósra sült libát; nagyszerű konyha, kiváló személyzet. Mária hozzáállását, szívből jövő rendkívüli vendégszeretetét jellemzi, hogy igazi jó hazai pálinkával kedveskedett, és búcsúajándékról sem felejtkezett meg. Még a legnagyobb munkában és zsúfoltságban is volt mindenkihez kedves szava. Nosztalgiáztunk vele egy keveset, aztán Mária széttárta karját, „Nincs mit tenni, beleadtunk mindent, kemény évek voltak rengeteg munkával, elfáradtunk, de megérte.“

Nagyon megkedveltük a kisvendéglőt, nehéz elképzelni, hogy decembertől mindez már a múlté. Hiányozni fognak az ottani találkozók, a családias hangulat, nagyanyáink főztjének zamata, a szíves vendéglátás. Mindez Bécsben, magyarul.

Remélhetőleg majdan emléktábla megőrzi a híres magyar vendéglő nevét az utókornak.

Adám Ágnes