Öt év után véglegesen hazatér

Beszélgetés dr. Nagy Andorral, Magyarország bécsi nagykövetével

Nagykövet Úr 2018-ban majdnem pontosan akkor érkezett Bécsbe, mikor itt egy kicsit mérgelődtek azon, hogy Lázár János egy videón az osztrák főváros iszlamizálódását próbálta bizonyítani. Hogy érzékelte ezt a helyzetet?

Én nem érzékeltem a videóval kapcsolatos elégedetlenséget. Az én érkezésem nekem személyesen azért emlékezetes, mert augusztus 22-én jöttem ki, és a Stephansdom-ban a következő hétvégén volt a Szent-István-mise, és felajánlották azt a lehetőséget, hogy magyarul mondjak ott beszédet. Még tele voltam az izraeli, szentföldi emlékekkel, nagyrészt azokról beszéltem, és mint kiderült, meg is fogta az embereket. Nekem pedig egy nagyon megható, felemelő érzés volt több ezer magyar előtt beszélni. Szembesültem azzal is, hogy mi magyarok, képesek vagyunk a Stephansdom-ot egy napra nagyon szép tartalommal megtölteni. Népviseletbe öltözött embereket láttam, akik Magyarországról, Ausztriából, és a szomszédos, magyarlakta területekről jöttek el nagy számban, és ez nekem nagyon nagy élmény volt. Mintha otthon lettem volna. Na meg a lehetőség, hogy első, úgymond „szűzbeszédemet” éppen a nagyhírű Stephansdom-ban mondhattam el. Beírtam az emlékkönyvembe, amit – mióta Izraelben nagykövet lettem – vezetek.

A Szent-István-misét a Központi Szövetség kezdeményezte, ami azért ment könnyen, mert az első elnökünk kapucinuspáter volt. Tudtuk, hogy a Dommuseum-ban van a Szent-István ereklye, onnan került ki a misére. Onnantól hogyan alakultak a dolgok?

Elkezdtem a bemutatkozó látogatásokat, mint minden nagykövet, és közben sok energiát fordítottam a magyar diaszpórára is, mert hamar rájöttem, milyen nagy. Legalább 150 ezer emberről beszélünk, aki itt él és itt is dolgozik. Ez egy kritikus tömeg, Anglia és Németország után itt van a legtöbb magyar. Elég sok magyar szervezetet megismertem, nem csak Bécsben, hanem szerte az országban, a többi tartományban is, ahol tiszteletbeli konzuljainkat is meglátogattam. Sajnos, sokhelyen érzékelhető volt egyfajta ellentét. Nagyköveti szemmel nézve ez kicsit sajnálatos. Az lenne ideális, ha mindenki egy irányba húzna. Erre próbáltam is kísérleteket tenni, például rendezvények itteni megtartásával – de azzal a feltétellel, hogy összeállnak az itteni magyarok. Öt év után csak részleges eredményeket tudtam elérni. Meg kell állapítani, hogy vannak ellentétek, de hát a magánéletben sem minden tökéletes. Így kell együtt élni. De ezzel együtt jó, hogy ennyi szervezet van, és ilyen aktívak.

Nehéz megoldani az utánpótlást…

Ez szerintem természetes dolog. A mai fiatalok már Facebook-ot használnak, teljesen más igényeik vannak, nem szervezetbe akarnak feltétlenül belépni. És ezek a magyar szervezetek, melyek 56 után alakultak, idővel átalakulnak, más szerepük lesz. Lehet, hogy az ellentétek is majd csitulnak. Nem látok tragédiát benne, olyan feszültségeket nem tapasztaltam, hogy nagyon nagy baj lenne.

Többször találkoztam szembe azzal a megállapítással, hogy az ausztriai magyarok egy kicsit úgy érezték magukat, mint a mostohagyerekek a kárpátaljai magyarokhoz képest, mert mindenki azt mondja: Ezek az Ausztriába szakadt magyarok úgyis jól élnek, velük nem kell foglalkozni. Ez részben igaz, de az itteni magyarok ugyanúgy kisebbségi életet élnek, ugyanolyan dolgokat akarnak elérni, mint a szlovákiai vagy az ukrajnai, illetve a romániai magyarok.

Ismételten kértük, hogy a kétoldalú kapcsolatokba vonják be a magyar szervezeteket is. Ez a magyar oldalon soha nem történik meg. Lehet-e ezen valamit változtatni?

Novák Katalin bemutatkozó látogatására meghívták az itteni magyar szervezetek képviselőit is, akiket nem mi választottunk ki, hanem az elnöki hivatal. Kövér László ahányszor jött, mindig szívesen találkozott az ausztriai magyar szervezetekkel vagy a nagykövetségen vagy rendezvényeken. De a felvetés azért jogos, mert az osztrák-magyar viszonyban nem tekintjük tényezőnek, hogy beszéljünk az itteni magyarok igényeiről. Nincs még magyar iskola, nincs oktatási törvény Bécsben: Lenne miről beszélni. A burgenlandi magyarok meg mégiscsak őshonos magyarok, nem bevándorlók.

Visszakanyarodva azonban a szervezetek közötti ellentétekre, azt mondhatják a minisztériumi döntéshozók, hogy: Ha a magyarok nem tudnak egymással dűlőre jutni, akkor a szavuknak is kisebb a súlya. Az osztrák politika kihasználja ezt, úgymond: Ha egymással nem tudtok megállapodni, akkor mit akartok tőlünk? Ezért is lenne kívánatosabb egy hangon beszélni…

Hogy képzelhető el megoldás?

Láttam több alkalommal a Komensky-iskola kapcsán, hogy a csehek milyen szerencsések: Már van régóta iskolájuk, ott működnek a szervezeteik is, és van színháztermük. Az iskolába járó gyerekekből lesznek a szervezeti tagok, és a tagok az iskolába íratják be a gyerekeiket. Az egész jó körforgás szerintem. Azt feltételeztem, hogy ha egy ilyen magyar iskolaközpontot tudnánk létrehozni, az sokat lendítene a dolgokon. Volt is ilyen törekvésem, hogyan lehetne a budapesti osztrák gimnázium mintájára iskolát csinálni –, de ezt sajnos a pénzügyi válság megakadályozta. Ha sikerülne az iskolát, a szervezeteket és a kulturális központot egy helyre tenni, mondjuk, akkor a problémák egy része is megoldódna.

A kétoldalú kapcsolatokban, melyek kimondottan jók, néha azért mélypont-féléket lehet tapasztalni. Nem kimondottan ezekről illik beszélni, ha egy nagykövet elköszön, de kihagyni sem jó. Többször volt ilyen az utóbbi években, de most, hogy Karl Nehammer az osztrák kancellár, úgy néz ki, mintha majdnem mindenben egyezne a két ország kormánya. Mit tesz egy nagykövet ennek érdekében?

A nagyköveti munkában, ahogy ön is mondja, néha van olyan helyzet, hogy feladat van és közvetíteni kell, mert nincs egyetértés. Voltak ilyen helyzetek – visszaemlékszem például a pandémia kapcsán arra, hogy Magyarország egy időre lezárta a határait, mert nem lehetett tudni, hogy a délkelet-európai országok beengedik-e a nyugaton élő vendégmunkásaikat. Akkor a mostani kancellár, aki akkor belügyminiszter volt, személyesen hívott fel, hogy már Parndorf-nál áll a sor, valamit kell csinálni. Felhívtam Pintér Sándor belügyminisztert, és nagyon gyorsan konzultáltak. Miután meggyőződtünk arról, hogy beengedik a vendégmunkásokat, megnyitottuk a határt. Nagykövetként elmondhatom, hogy összehoztam azt a két embert, akinek meg kell oldania a helyzetet. És elmondhatom: Ha az elmúlt öt évben volt hasonló, megoldásra váró helyzet, akkor mindkét fél megoldásra törekedett. Voltak helyzetek, melyeket másképp éltünk meg mi, magyarok, mint az osztrákok.

Lehet erre példát mondani?

Igen. Az osztrák döntést, mely szerint a vendégmunkások nem Ausztriában élő gyerekei után kevesebb családi pótlékot kapjanak – azt az indexálást nehéz lett volna elfogadni, de az nem magyar-osztrák ügy volt, európai jogba ütközött. Az utóbbi időben szenvedünk attól, hogy bizonyos határátkelőhelyeket, mint Schattendorf-ot és St. Margarethen-t ha nem is jogilag, de „de facto” az osztrák fél lezárta. Ezt azért hozom szóba, mert emlékszem olyan telefonhívásokra a COVID-19 kapcsán, hogy „Nagykövet úr, nehogy lezárják a határt, mert akkor nem tudnak átjönni Burgenlandba a magyar orvosok és ápolók, és összeomlik a burgenlandi egészségügyi rendszer.“ Akkor megkérdezi az ember: Mikor arra volt szükség, mi segítettünk – most miért csinálják ezt?

Jóllehet, megértem a helyieket is, mert a megnövekedett ingázó forgalom helyben problémát jelent, de az rosszul esett nekünk, hogy nem konzultáltak előre a magyar féllel, hanem egyszerűen lezárták vagy korlátozták a határt. Remélhetőleg csak ideiglenesen…

Ön Soros-ösztöndíjas volt – úgy, mint Orbán Viktor – és Berlinben járt egyetemre. Ezért váltott a diplomáciába?

Nem. 10 éven keresztül országgyűlési képviselő voltam, Mivel én Németországban jártam egyetemre, tudtam jól németül és angolul is. Mindig is érdekelt a külpolitika.

Még 2013-ban felkínálták nekem, hogy kimehessek Izraelbe nagykövetnek, amire rögtön igent is mondtam. Voltam tíz évig a politikában, érdekelt a diplomáciai pálya is. Most ennek a végén vagyok, és nem bántam meg, hogy az élet így hozta, hogy a politikából átkerültem egy másik világba. Ez érdekesebb, de néha hiányzik a politika, mert ott az ember részese a döntéshozatali folyamatnak. A diplomáciában nem hozunk döntéseket.

De előkészítik azokat.

Igen. Nekem könnyebb dolgom volt a politikai tapasztalattal és a sok ismeretséggel a hátam mögött. Ismertem jó pár minisztert, és könnyebb volt bejutni hozzájuk, mint azoknak a nagyköveteknek, akik ezzel a kapcsolatrendszerrel nem rendelkeznek.

Mit csinál Nagy Andor volt nagykövetként hazatérve?

Hazatérve befejezem a diplomáciai munkát és a privát szférában fogok dolgozni. Van egy szakmám, ügyvéd vagyok, szeptembertől ügyvédi irodába megyek. Ezen felül 2022. áprilisa. óta a Magyar Bankholdingnak (MBH) vagyok a felügyelőbizottsági elnöke. Mind a két feladat nagyon érdekes.

Ez a harmadik “élete”…

Hát igen. Úgy adódott, hogy a munkám során tízéves ciklusok követték egymást – nem szándékosan, hanem így adódott. A váltás mindig nagyon nehéz volt, mert az ember elkezdett valamit felépíteni, és hirtelen teljesen új pályára kellett menni. De ha az ember elkezd valami újat csinálni, és tisztességgel meg komolyan végzi a munkáját, akkor előbb-utóbb minden megy. Azt látom most hatvan évesen, hogy nem baj az, ha az ember időközönként vált, mert az új energiát ad, és olyan tapasztalatot, amit egy másik pályán szerzett. Ha ügyes vagy, ezt tudod kamatoztatni. A diplomáciai pályán segített, hogy könnyen tudok beszédet mondani, emberekkel bánni, magyarul, németül, angolul, legyen az egyszerű ember vagy professzor, vagy éppen egy államfő. Ez ad bizonyos magabiztosságot. Akik nem voltak más pályán, azoknak ez nincs meg. Reméljük, hogy ez az életem következő szakaszában is bekövetkezik.

Nyugaton a Magyarország-kép jóval negatívabb, mint az ottani helyzet. A magyar nyelv nem-ismerete és a magyarországi látogatások ritkasága befolyásolja a véleményeket, mert nem tudják követni az eseményeket.

Így van. Én sem veszem magamnak sokszor a fáradságot, ha mondjuk, Szudánról írnak valamit, hogy utánajárjak az igazságnak. Ez a dolgok természete, és rengeteg újságíró az ellenzéki véleményeket mondja el. Próbálkoztunk azzal, hogyan lehetne német nyelvű fórumot létrehozni, ahol leírjuk a másik véleményt is. Aztán kiderült, hogy ezt én nagykövetként nem tudom megszervezni. Azért most már vannak kezdeményezések, mint az Ungarn-Forum, mert nagyon sok magyart zavar, aki itt él Ausztriában évtizedek óta, hogy a saját hazájáról mit írnak.

Itt van például konkrét példaként a gender-ügy: A magyar kormány semmi mást nem csinál, mint hogy az iskolákba nem akarja beengedni azokat a szervezeteket, amelyek ott szexuális felvilágosítást akarnak. Legyen ez az iskola meg a szülők dolga. Ebből már azt hozzák ki, hogy Magyarországon üldözik a homoszexuálisokat. Ami egyszerűen nem igaz! Belehajszolnak bennünket olyan sarokba, ahol az ember előbb-utóbb mérges lesz. Nincs már hova hátrálni.

Végezetül a családjáról.

Négy lányom van. Franciska a legidősebb, 23 éves, balett-táncos lett, Budapesten végzett a Táncművészeti Egyetemen. Két évig itt Bécsben táncolt a Wiener Staatsbalett-ben, most a Győri Balettnél van. Rendszeresen jár Bécsbe, mert a barátja itt, a Volksoperben táncol.

Juli lányom, aki a Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett, színésznő szeretne lenni, a VETA, a Vienna English Theatre Academy angol nyelvű szakára jár, most nyáron végzi a kétéves tanfolyam első évét. Legutóbb az angolul játszott „Elektra“ című drámában ő kapta meg a főszerepet.

A kicsik, Anna és Blanka Mariahilfben, egy német-angol Volksschule-ba jártak. Szándékosan nem nemzetközi iskolába, mert úgy gondoltuk, így több ausztriai gyereket ismernek meg.

Ők már 1 éve otthon vannak a nejemmel, Mariann-nal, aki cégvezető. Bécsből ill. korábban Izraelből ingázott éveken át. Tavaly azt mondta, nem bírja tovább. Úgy döntött a család, hogy, ők hazamennek. A gyerekek Újpesten, Káposztásmegyeren járnak a Karinthyba, egy magyar-angol kéttannyelvű iskolába.

Most én ingázom egy éve. Nyáron én is véglegesen hazamegyek.