Afganisztán – újabb szétfoszlott amerikai álom

Világszerte szidják vagy siratják Amerikát, mivel Afganisztánban elvesztette a háborút. Ellenségei, Kína, Oroszország és a többiek, de maga Amerika is szívesen látja így a dolgot, mivel ezzel az értelmezéssel könnyű mit kezdeni.

Állítom, másként történt: Amerika nyert! Nem az amerikaiak, de az Amerikai Egyesült Államok. Nyert, mint mindig és mindenhol a legutóbbi száz évben. De mi van akkor az értelmetlenül elköltött milliárdszor milliárdnyi dollár-közpénzzel, a több ezer halott katonával, a több tízezer afgán civil áldozattal? Bármennyire szomorú és felkavaró, vegyük tudomásul, semmi nincs velük, ezek mind csak az egyenlet részei.

Ami a civileket illeti, ők számítanak a legkevésbé. Bármit is képzeljen vagy állítson magáról a világ legdemokratikusabb köztársasága, ahova egyszer az amerikai hadsereg a lábát beteszi, ott számolatlanul hullanak a civilek. Senki nem vállal felelősséget értük. Ez így volt Koreában, Vietnámban, Irakban, Afganisztánban, mindenütt.

A halott katonákért a politikumnak a társadalom előtt már felelősséget kell vállalnia, ezért hősöknek kiáltják ki őket, holott nyilvánvaló, hogy ők nem mások pusztán fogyóanyag! A fejlettebb haditechnika, a megváltozott hadviselés és a hivatásos zsoldosok bevetésének az eredménye, hogy Afganisztánban két évtized alatt „csak” közel háromezer katona „fogyott el”, míg Vietnámban annak idején több, mint ötvenezer. Az érintett családok és kisközösségek most is csúnyán megszenvedik, ha a fiúk örökre elmennek, de egy ilyen kis szám nem képes felrázni a társadalom közönyét.

A pénz az más! Igen, már megint a pénzről volt szó. Mint mindig. A termodinamika törvénye posztulálja, hogy semmi sem vész el csak átalakul. Ugyanígy az amerikai adófizetők leírhatatlan összegű pénze sem veszett el, csak átalakult. Oda és arra kellett, amire a Habsburgokat a 17. században szolgáló Raimundo Montecuccoli zsoldosvezér azt állította, hogy háromszorosan szükségeltetik: háborúra! Hogy most vége a háborúnak, és az amerikaiak Afganisztánból mégis kivonultak? Amikor egy aranybánya kimerül, csomagolnak a bányászok és máshol nyitnak új tárnákat, máshol keresnek újra jövedelmező lehetőségeket. Amerika nem azért vonult ki Afganisztánból, mert a tálibok legyőzték volna, hanem azért, mert már nem érte meg ott lenni.

Demokrácia? Emberi jogok, tekintettel a különösen nehéz helyzetben lévő női nem állapotára? Hol van a sok szép ígéret, terv és ragyogó jövőbeli kilátás? Szemfényvesztés! Ez is mind az egyenlet része. Ez az újra meg újra felcsillantott amerikai álom, melyet nem az amerikaiak, de az amerikaiakról mások álmodnak. Minden társadalomban ott vannak azok, akik valami többre, másra, nemesebbre vágynak. Valami sokkal magasabb rendűre, mint a saját megszokott társadalmi rendjük vagy hagyományaik. És várják a megmentőjüket, a segítőjüket, az őrangyalukat. Valakit, aki megvalósítja számukra a saját bizonytalan álmaikat, vagy aki védelmet biztosít számukra. Egy évszázadon át sokfelé az amerikai katonákban az erkölcsileg felsőbbrendű társadalom magasztos küldötteit látták. Ez így volt Koreában, Magyarországon, a szovjet agresszióval szemben vesztésre álló forradalmárok esetében, később Vietnámban és most Afganisztánban is.

Amerika a világ csendőre, önkéntes rendfenntartó, mely a Pax Americana eszményét világszinten terjeszti és konszolidálja immár több mint egy évszázada. Politikusai olyan meggyőződéssel beszélnek erről mindig, hogy hitelesen hangzanak, jóllehet már rég nyilvánvaló, hogy a világ legdemokratikusabb köztársasága a haszonleső kapitalizmus tehetetlen foglya. Ezen ellentmondás feszültségének feloldásából mérhetetlen képmutatás származik.

Amerika a két világháborúban bizonyított. Ennek köszönhetően lett nagyhatalom, mely azóta is történelmi nimbuszából él és gyarapszik, holott szándékai egyre sekélyesebbek, eredményei egyre bizonytalanabbak, egyre kevésbé időtállóak. Ennek ellenére mindig és mindenhol ő a nyertes és az is marad mindaddig, míg háborúit nem otthon, de mások országában, hazájában vívja. Ennyi a titka: megvan hozzá az ereje, hogy messze vigye és távol tartsa magától a háborút. A Római Birodalom dekadens végső korszakával szemben Amerika nagy előnye, hogy határait közvetlenül nem ostromolhatják a barbárok, az óceán megvédi őket.

Amerika tragédiája, hogy annak ellenére, hogy nem vesztes, de nyertes, mégsem győzhet soha. Nyertesnek vagy győztesnek lenni – nem ugyanaz! A nyereséghez elég a lélektelen számolás és a sikeres befektetési stratégia. A győzelemhez már szilárd és töretlen hit kell. Az amerikai háborúk kezdeményezői csak a profitban hisznek. A profit főpapjai azt prédikálják, hogy a győzelem túl költséges, nem térül meg soha. A profit nem hisz sem a dicsőségben, sem a győzelemben, mely áldozathozatal nélkül nem valósul meg soha. A profit hívői és fetisisztái senkiért és semmiért nem hoznak áldozatot, viszont érdekeikért bárkit és bármit gondolkodás nélkül feláldoznak. Ez történt legutóbb Afganisztánban. Most újabb helyszínt keresnek maguknak: megtervezik a következő háborút, majd erkölcsi és politikai ürügyeket keresnek hozzá.

Amerika a D-napon, a normandiai partraszálláskor, aratta utolsó győzelmét. Nagyon régen volt.

Kató Zoltán